11.rész – A megtört szív

1,5 év telt el az óta a nap óta, hogy Leon elment a Kaleido Színpadtól. A dolgok sokat változtak, az új szereplők jöttek, és mentek. Augusztus végén járunk, Sora éppen a gyakorlóteremben próbálja tökéletessé varázsolni az ugrását, amire már hajnali 6 óta gyakorol. A japán lány sokat változott mióta Leon elment. A napjait csak gyakorlással töltötte, teljesen a végkimerülésig. Alig evett, hihetetlenül sovány volt. A barátaival alig foglakozott. Nagyon ritkán találkozott velük a próbákon és az előadásokon kívül, alig volt kapcsolata a többiekkel. Magányos volt, egyedül volt, teljesen elzárkózott a külvilágtól. Állandó partnere sohasem volt, mindenkit úgy képzett ki, mint anno őt Leon. Brutálisan és határozottan. Senki nem volt méltó arra, hogy a lány párja legyen. Sora ezt nem bánta, tudta, neki csak egy valaki lehet a társa, és az csak is a francia pegazus lehet.  A barátai aggódtak érte, de nem tehettek ellene semmit, Sora senkire nem hallgatott. Mindenkivel hideg volt, és megvető. Bezárt maga körül minden ajtót, senkit nem engedett közel a szívéhez. Egy kapcsolata sem volt az évek során. Nem bánta, neki csak a színpad volt.

Már este 10 óra felé járt az idő, Sora kimerülten és hihetetlenül fáradtan ugrott le a trapézról, úgy döntött elég volt mára ennyi, hazamegy. Lezuhanyozott, majd magára vett egy farmershortot, egy fehér pólót, és egy papucsot. Így ment haza gyalog. Szeretett ilyen időben, a sötétben, kint a tengerparton egyedül hazasétálni. Ilyenkor mindig elgondolkozott a dolgokon. Máig nem értette Leon miért ment el, de ezzel a dologgal próbált egyre kevesebbet foglalkozni, kevés sikerrel. Tudta, még szerelmes a férfiba.

Mikor Sora hazaért, először a konyhába ment be. Nem volt éhes, habár egész nap nem evett szinte semmit. De az asztalon talált egy cetlit, ami mellett volt egy kis ennivaló. A házvezetőnő, Rosa hagyta ott neki, hogy egyen valamit. Sora elmosolyodott, tudta erre a nőre mindig számíthat. Az ételt gyorsan megette, nem is gondolta volna, hogy a testének ennyire szüksége van most erre. Érezte magán, hogy most már semmire nem képes. Fogta magát, felment az emeletre, és ahogy volt kidőlt az ágyon.

Sora mellett Fantom jelent meg.
- Szerbusz Sora! Rég láttalak!
- Fantom, mit szeretnél? Hagyjál békén, fáradt vagyok.
- Mielőtt elaludtál, szeretnék neked jósolni.
- Mondom, hogy hagyjál! Nem érdekel a jóslatod!
- De Sora! Ez akár fontos is lehet!
- Nem érdekel! Menny most el!
- Rendben Sora. De annyit mondhatok, rossz úton haladsz, elfelejteted mi az igazi álmod. Hol vagy te, Igazi Kaleido Sztár? – ezzel Fantom eltűnt Sora szemei előtt.
- Te semmit nem értesz Fantom. – súgta maga elé a japán lány. Majd elaludt.

Másnap reggel, verőfényes vasárnapra ébredt Sora. Az órájára nézett, már 10 óra volt. Tudta, ma nem lesz előadás, sem edzés, de ő ettől még ma gyakorolni akart, méghozzá jó korán. Kikelt az ágyból, elment fürdeni, majd magára kapott egy halásznadrágot, egy egyszerű bézs színű pólóval, és lesétált a konyhába. Lefelé menet már érezte a finom kávé, és a frissen sült péksütemény illatát, majd a konyhába fordulva meglátta a konyhában éppen le-fel rohangáló Rosát.
- Jó reggelt Naegino kisasszony! Jól aludt az éjjel? – mosolygott Sorára.
-  Jó reggelt Rosa! Köszönöm jól.
- Sütöttem friss pogácsát önnek, mellé egy kis kávét is főztem. Tessék leülni.
- Köszönöm, Rosa. De most sietek a gyakorlóterembe.
- Nem, Naegino kisasszony! Itt marad és eszik! Soha nem szokott szépen megreggelizni, ma nem hagyja ki! Lefogadom, tegnap is csak annyit evett amennyit önnek meghagytam vacsorára!
- Na, de Rosa! Sietnem kell!
- Nincs, semmi de. Üljön le és kész!  - szólt rá parancsolóan Rosa. Rosa egy 50 éveiben járó, kövérkés, hihetetlenül szerethető asszony volt. Sora körülbelül 1 éve vette fel, mivel alig volt otthon, nem tudta takarítani a házat, így szüksége volt egy házvezetőre.
- Oké.

Sora szépen fogta magát, és leült az asztalhoz. Nem érezte, hogy éhes lenne, de amint az első falat lement a torkán, mindent felfalt, ami az asztalon volt. Nem is gondolta volna, hogy ennyire finom lehet egy frissen sült pogácsa.
- Köszönöm Rosa, ez nagyon finom volt! De most már tényleg mennem kell. Viszlát!
- Szerbusz, kedvesem. – szólt kedvesen Rosa. Aggódott Sora miatt, hiszen már lányaként szerette. Nem sokat tudott arról, vajon miért ilyen a lány, de egy dologban biztos volt, ez csak is szerelmi bánat lehet. Sorával nem sokat beszélt, a lány Leon elvesztése óta, senkinek nem volt hajlandó megnyílni, még annak, sem akivel már szinte együtt lakott.

Sora a tengerparton sétált, ismét csak gondolkozott. Hiányzott neki Leon, látni szerette volna szinte bármi áron. Legszívesebben utána ment volna Párizsba, de tudta nem teheti meg. Nem tudta mit mondani a férfinak, félne beismerni az érzéseit.

Sora soha nem nézett utána, sem az interneten, sem az újságokban, vagy a TV-ben, vajon mi lehet Leonnal. Érdekelte ugyan, mindennél jobban tudni szerette volna, hogy mi van vele, de nem tette meg. Nem akarta megtudni mi van vele, nem akart esetleg arról értesülni, hogy barátnője van, vagy a legrosszabb, hogy a felesége. Neki annyi elég volt, hogy tudta, hogy jól van.